A védőnői hivatás születése és története
Dr. Tauffer Vilmos (1851-1934) a kor híres szülész professzora ismerte fel azt a tényt, hogy a magyar anya- és csecsemővédelemben nem várható el, hogy a tanácsra szoruló anya önszántából önmaga keresse fel a gondozó intézményt, hanem az anyát az otthonában kell felkeresni és ott a család szociális helyzetét, életmódját jobban megismerve, egyénre szabott tanácsokkal kell ellátni. Így született meg az új egészségügyi szakma, melynek a híres professzor a védőnő elnevezést adta.
A védőnői hivatás történetét négy korszak bemutatásával ismerhetjük meg egészen a kezdetektől napjainkig.
Az első meghatározó korszak az Országos Stefánia Szövetség megalakulásának és virágzásának időszaka (1915-1940) volt. Ekkor jött létre a „Zita Királyné” Országos Magyar Anya- és Csecsemővédő Központ, amely egységes szabályok szerint működő védőintézeteket, tejkonyhákat, anyaotthonokat, bölcsődéket, napközi otthonokat, szülőotthonokat, üdülőtelepeket, gyermekkórházakat működtetett.
Ez volt az első korszak, amikor fontos feladatokat bíztak az anya –és csecsemővédelem területén a védőnőkre. Az egyik legfontosabb célkitűzés az volt, hogy az egész országban hivatásos védőnők dolgozzanak. Ez azonban csak a nagyobb lélekszámmal rendelkező településeken valósult meg. A kisebb falvakban, tanyavilágban élőkhöz nem tudott eljutni ez az ellátás.
Ez hívta életre a Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálatot (1927-1944), melynek legfőbb célkitűzése az volt, hogy javítsák a falun élők egészségügyi és szociális helyzetét, hatékonyabban küzdjenek a fertőző betegségek ellen. Ennek érdekében egészségvédelmi hálózatot építettek ki, melyben fontos szerepe volt a Magyar Királyi Országos Közegészségügyi Intézetnek.
1930-ban létrejött az Országos Védőnői Iroda, amely évente értékelte a védőnői munkát, értekezletet, továbbképzéseket tartott. Segítette a végzett védőnő hallgatókat az elhelyezkedésben, valamint ellenőrizte a védőnők munkáját. Ebben az időszakban egy védőnőre 6098 fő ellátandó lakos jutott. A falusi lakosság megfelelő ellátása érdekében az 1940-es évektől kezdődően országosan egységesítették a megelőző tevékenység szervezését, és az Országos Stefánia Szövetség beolvadt a Zöldkeresztes Egészségvédelem rendszerébe.
A védőnői szakma történelmét meghatározó harmadik korszak az Állami Egészségvédelem kialakítása és működtetése volt (1945-1975). A II. világháború befejeződésével Magyarország minden területén, így az egészségügyben is elkezdődött az újjáépítés. 1948-ban az egészségügyi hálózat fenntartása állami irányítás alá került. Az egészségvédelmi szolgálat gondozási körökből állt, és tevékenysége a népesség egészségének megőrzésére, az anya- és gyermekvédelemre irányult.
„…az emberanyag védelme az állam érdeke, és önmaga iránt tartozó legnagyobb kötelessége”
(Dr. Tauffer Vilmos)
A védőnői munka feladatköre a szükséglet függvényében több alkalommal is módosult.
Az 1960-as és az 1970-es években a védőnők feladata a védőoltások, orvosi vizsgálatok előkészítése, megszervezése a vizsgálaton való közreműködés, valamint a dokumentáció vezetése volt.
1961-től a körzeti védőnők feladata kizárólag a várandós anyák, a gyermekágyas anyák, a csecsemők, kisgyermekek, iskoláskorú gyermekek gondozására irányult.
1973-ban a népesedéspolitikai határozat megvalósításában, a védőnői feladatkörben egyre nagyobb hangsúlyt kapott a nővédelem, amelyet szakorvos irányításával és ellenőrzésével végeztek.
1975-től napjainkig tart a védőnői hivatás negyedik meghatározó korszaka, amelyben a legfontosabb előrelépés a felsőfokú végzettség előírása volt. Ez volt az alappillére annak, hogy mára a területi, az iskolai, a kórházi valamint a Családvédelmi Szolgálatban dolgozó védőnők egyre nagyobb felelősséggel és önállósággal végzik munkájukat az anya, csecsemő, gyermek és család egészségének védelmében, szorosan együttműködve az illetékes szakemberekkel és szervezetekkel.